Új kinézet van, a kódért köszönet Nympheanak és Amynek a yaowww.gportal.hu szerkesztőinek!

A mai napom egy nagy nulla volt, délután négy órakkor keltem fel szörnyű fej fájások közepette (valószínűleg a kórosan sok alvás miatt). Nézni fogok egy filmet a demónát kellene már látnom, régóta rágják a fülem miatta, tegnap pedig megnéztem az x faktor első válogatását, haláli volt, bár nem sok vicces jelenetet tartalmazott, de azért akadt 1-2 idióta. 

Később még jelentkezem.

Mamám meghalt lassan kettő éve (?) Nem tudom... huh.. biztos gonosznak tűnök, de én akkor úgy összetörtem, hogy arra sem emlékszem melyik nap kaptam a tragikus hírt. Ő, volt az a személy, akinél azt éreztem tényleg szeret és bármit mondhatok neki, soha nem fogja anyámnak elmondani, ő volt aki fedezett a cigis dolgokban, mikor még más nem tudott róla és mindig segített ha bajban voltam. Gyermekkoromból semmilyen emlékem sincs, itthonról csak az állandó terror és félelem érzet maradt meg, a verések a nevelőapámtól, a lekurvázások, megaláztatás és mérhetetlen gyűlölet áradat, amit mai napig nem értek, miért érdemeltem ki? Ám, emlékszem, hogy mamával kéz a kézben néztük a csillagokat, az augusztusi csillaghullások sorozatát, a göncöl szekeret és más különféle csillagképeket. 

Csodálatos nap volt, a munka jól ment, munka után pedig az akkori titkos hercegemmel tölthettem az egész délutánom, mint egy mesefilm az ország másik végéből autókáztunk haza a naplementében, délután kapott egy telefon hívást anyától, nem árulta el mit mondott, én pedig nem is igazán törődtem vele, boldog voltam. Késő éjjel értünk haza, anya és az öcsém ott vártak az úton, már gyanakodni kezdtem, de még ekkor sem ronthatta el a kedvem semmi, majd kipattantam az autóból fülig érő vigyorral, megláttam anyát talpig feketében de ez nálunk sosem volt szokatlan a ruháink 99%-a fekete, akkor mégis más volt, egyből kérdeztem. 

- Mi a baj? - s, ő átölelt... 
- Mama meghalt. 

Kettévágtak.. abban a pillanatban megtörtem, nem akartam elhinni, folyt a könnyem de nem sírtam, nem tudom, mennyire tudjátok ezt elképzelni, mint amikor kaptok egy injekciót, nem fáj de valamiféle biológiai reakció a könnyfakadás. Ez is az volt. Ekkor öleltem át az én leendő hercegem és egy őszinte köszönöm hagyta el a szám. Őszintén, mérhetetlenül hálás voltam neki, amiért nem árulta el addig. 

Később temetés előtt ki kellett takarítani mama házát, kupi volt. Sepregettem és hirtelen a semmiből mérhetetlen fájdalom hatolt belém, akkor ért a felismerés, hogy utoljára járok itt, hogy nincs többé.. elveszítettem az egyetlen embert, aki mellettem állt. Fizikai és lelki fájdalmaim voltak és a seprűnyél szorongatása közepette zokogtam, mint egy hatéves kisgyermek, zokogtam és nem volt istenfia senki, aki enyhíthetett volna bánatomon. Összetörtem, sem a virrasztáson, sem a temetésen nem tudtam már sírni, csöndesen üveges szemekkel néztem előre. Nem emlékszem mikor halt meg.. hány éve pontosan... kettő? három? Melyik napon? Mikor volt a temetés...? Mi volt a temetésen.. hogyan zajlott le... Ha valaki megkérdezné ezeket, néznék rá, mintha nem is az én mamám halt volna meg, egy kérdésre sem tudnék válaszolni... Összetörtem. 

Ez a poszt azért jött most létre, mert holnap lenne a hagyatéki, s bár örökösként vagyok feltüntetve, nem fogok részt venni rajta, egyetlen dolog volt, amit mindig megakartam kapni tőle és ő azt mondta "Ha, már nem leszek a tiéd lesz" S, ez a kis érték egy rongyoskönyv, egy agyonhasznált értéktelen semmi kívülálló szemmel nézve, nekem mégis többet jelent, mintha százholdal erdőt kapnék... nem megyek.

Nagyon örülök, hogy máris akad egy személy névszerint WeBecksy, aki várja a bejegyzéseim, valamilyen szinten megnyutató, hogy tényleg nem csak magammal fogok itt társalogni, és nekem panaszkodni a dolgaimról, ellenben én vagyok a legjobb hallgató irányomban, mert biztos, hogy mindenben igazat adnék magamnak (még abban is amiben amúgy nem kellene) de most, hogy akad egy kedves hallgatóm, így alkalmat megragadva, most neki mesélek. Szóval kedves WeBecksy elmesélem neked a tegnapi napom, illetve a bejegyzés végén egy picit a mait is. 

No, kezdjük ott, hogy tegnap zajlott le életem legnagyobb veszekedése tulajdon "jó" anyámmal, akivel a kapcsolatunk egyébként sem felhőtlen. Sok nevelési és egyéb módszerével nem értek egyet, de kezdjük az elején. Minden ott kezdődött, hogy a nem normális öcsém rossz buszra szállt fel hazafelé jövet, amin szerencsétlen mód még el is aludt és épp valami erdős résznél ébredt fel, ahol bevillant neki, hogy baze' mifelénk nincs is erdő... ezen felviharozva mindjárt fel is hívott, hogy 6 kilómétert kell sétálnia a következő csatlakozási pontig, ahol felszállhat a hazafelé tartó buszra. Amint közöltem édesanyámmal a dolgot (fulladozva a röhögéstől persze, hogy milyen gyökérfajzat az én öcsém) ő felcsattant, hogy tudta, hogy ez lesz és nekem meg kellett volna várnom a sulija előtt és akkor nem lett volna ez, tudni illik négy és félórát kellett volna várakoznom, utálok várni bárkire is, felőlem maga a felsőbb minisztériummal is lehetne találkozóm, ha tíz percnél tovább kellene várakoznom, ott hagynám őket. A következő problémája az volt, hogy ha már nem vártam meg miért nem hívtam fel fél háromkor? Minek? Ezek után elindultam az öcsém irányába, ahol feltud szállni a buszára, majd hazaérva ki sem tolta a képét a szobájából csak tíz perc mulva akkor is ordítozva, mint egy vadállat. Itt aztán követekezett minden, a fejemhez vágott mindenféle csúnya dolgot, én pedig az ő fejéhez a fájdalmas igazságot. Nem tetszett neki.. még alpáribb módszert alkalmazott, mire én szárazon közöltem vele, hogy amint kezemben lesz a jogosítványom elköltözöm. Ő pedig jött a szövegével, hogy tudta, biztos a kanomhoz ecetera...ecetera.  Később öcsém lefeküdt, én meg mellé mert hát franc kíváncsi a hülyeségekre, neteztem a telómon, ő meg azt hitte alszom. Azonnal forró drótba kezdett és minden barátnőjének elmesélte, hogy szegény ő, meg én költözöm, meg majd lebabázom (tudni illik gyűlölöm a gyerekeket, undorodom tőlük -biztos nagyon csúnyán hangzik de ez van, ilyennek is lenni kell) szóval biztosan én fogok lebabázni és tönkre teszem az életem. Minden veszekedés végén a sokkhatás által elsírtam magam eddig, és tegnap hajszálon múlt, hogy ne járjak ugyanazon az úton, amin eddig de nem tettem, és bár furcsán hangozhat de büszke voltam és vagyok magamra! 

A mai nappal kapcsolatban pedig csak annyi, hogy megtudtam ki lesz a töri tanárunk és szörnyen szomorúvá váltam, szárazon és unalmasan töményen darálja az anyagokat.. Matekom viszont jó volt, irulok-pirulok de élveztem! 

Köszönöm a figyelmet.

Bár senki sem kérdezte, szeretném megelőzni a dolgot. Jogos a kérdés, hogy az ember, minek nyit egy, olyan oldalt, ahová magának ír levelet? A válasz egyszerű: Megakarom örökíteni ezt a nyomorúságos időszakom, emlékeztetni magam a jövőben, milyen életem volt és milyen göröngyös úton jutottam el odáig, ahol tartani fogok. A blogot valójában elköltözésem - s ezáltal új életem kezdetén - szerettem volna megnyitni, de végül belegondoltam, miért is ne vezethetném le, eme szerencsétlen utat is. A valódi nevem Rebeka, a hőn imádott nevem pedig Rhonda, ne kérdezzétek miért. Még régebben olvastam egy nem túl neves könyvet, amolyan nagymama polcán lapuló kis árvaságot, a főszereplő neve pedig Rhonda volt, a karakter, olyan különlegesen kidolgozott volt és határozott, amilyenné mindig is válni szerettem volna. - Persze, nem így lett. - Igyekszem. Bárhol is kezdtem a blogolást a legutálatosabb dolognak tartottam a bemutatkozós részeket és a nyitó bejegyzést, mert első posztnál, annyi dolog kavarog az emberfia fejében, hogy elképzelni sem tudja, mit pötyögjön le először. Az otthonnak csúfolt lakásban, amiben élek véres harc dúl nap, mint nap, s a mai nap kezdődött el csak igazán, anyám a kis csatákat megnyerheti, de bármit is csinál a háborút én fogom. Gonoszul hangzik igaz? Kérlek, éljetek vele 1 évet, ismerjétek ki, majd utána ítéljetek el, milyen szemét vagyok vele szemben. 

Ennyi lenne az, amolyan "üdvözlő" szöveg. Köszöntelek titeket a világomban, az életemben, az érzéseimben és megismerhetitek lényem egy darabkáját, remélem.